Főbejárat

Lassacskán beletanulnak kedves rokonaink, barátaink és üzletfeleink, hogy a sok kiskapunk közül melyiken a legcélszerűbb bejönni az udvarunkba, hogy az előszobánkba toppanhassanak és ne egyenesen a nappalinkba :)Persze egy saroktelken semmi nem olyan egyszerű! Túl a harmadik x-en az embernek már vannak bogarai, nemigaz? Bár, ha jól emlékszem ez a bogaram már régebb óta bennem nyüzsög...

Az alkotás folyamata az elmúlt hat év délutáni alvásidejében a következő:

1. A kérdéses gyermek(ek)et pik-pak elaltatni. Ez persze ilyenkor richtig nem pik-pak megy, szerintem megérzik, hogy már bizsereg a tenyerem és ez valószínűleg az altatás helyszínéül szolgáló babakocsi tolókáján átsugárzik...

1,5. Amennyiben hangos géppel dolgozom, kell találnom egy olyan helyet, ami kevésbé zajos, de a babakocsira rálátok. Ellenkező esetben rohangálhatok ellenőrizgetni az alvó gyerkőcöt.

2. Pillanatszorítót, fűrészt, csiszológépet, fúrót és egyéb szerszámokat kipakolom a garázsból, áramot organizálok.

3. Nekilátok a munkának, és próbálok nem arra gondolni, hogy jajj, mindjárt felébred(nek)...

4. - "Anya....!"

5. Eljutok valameddig és - attól függően, hogy milyen lábbal keltem fel aznap - örülök, hogy milyen nagyot haladtam, vagy méltatlankodok, hogy sosem leszek kész.

6. Visszapakolom a pillanatszorítót, fűrészt, csiszológépet, fúrót és egyéb szerszámokat a garázsba, áramtalanítok.

Éppen nálunk dolgozott egy asztalos, amikor a tornác kiskapuit tákoltam össze. Mondanom sem kell, igen megmosolyogta kezdetleges szárnycsapásaimat.

- "Szegény férjed... "- motyogta.

No ezt a mai napig nem vagyok hajlandó érteni.

Summa summarum ez lett a végeredmény. A madárka és a vasalat a kovácsbojtár barátunk keze nyomát dicséri.