Örülök, hogy lány

"...Elnézem a lányomat,

és arra gondolok, milyen büszke leszek majd rá,

ha óvodás korában verset mond nekem anyák napján,

ha jutalomkönyvet kap az iskolában,

ha egyszerre veszik fel

a színművészeti és az iparművészeti főiskolára,

esetleg a zeneakadémiára is,

ha megnyeri a tanulmányi versenyt,

a táncversenyt

és a szépségversenyt,

ha a gyerekek autogramos fényképet fognak tőle kérni,

és ha végre rászánja magát,

hogy igent mondjon annak a jóképű,

nagy jövő előtt álló, szépen kereső fiatalembernek,

aki majd a tenyerén hordozza.

Milyen büszke lesz az apja a lánya esküvőjén!

Nemcsak én fogom mutogatni mindenkinek

az esküvői fényképeket,

hanem ő is, különösen azt,

ahol a karján vezeti a menyasszonyt.

Elnézem a lányomat a kiságyban,

és a lányom visszanéz rám.

Örülök, hogy lány vagy, mondom neki,

bár kisfiút szerettem volna,

de akkor még nem ismertelek.

És úgy látszik, a lányom is örül,

mert rám mosolyog.

Talán arra gondol, hogy lesz még neki kisöccse.

Vagy ha nem lesz,

akkor hoz ő majd fiút a házhoz.

De én már azt is tudom,

amiről a lányomnak még fogalma sincs,

hogy neki is lesznek gyerekei,

és az ő gyerekei lesznek az én unokáim,

akiknek én leszek a nagymamájuk!

Mert annak a jóképű, nagy jövő előtt álló,

szépen kereső fiatalembernek az édesanyja

csak a másik nagymama lesz."

(Janikovszky Éva: Örülj, hogy lány)